Hányinger

keserű ábrázatodon már látom
de a szavakat nem találom
mit is kéne most mondjak
vagy inkább csöndben maradjak

választ vára szemed nézem
mi megcsillant a napfényben
idegtépő csend egy mély sóhaj
elmondhatnád mi megint a baj

remény vesztve várom a választ
belülről egy érzés el áraszt
merev arcod félve lesem
magamban a választ keresem

de nem találok csupán kérdést
lelkem mélyén bolyongó érzést
sértődött nézésedben keresem
vajon miért vagy ilyen most velem

megérdemlem vagy csupán dac
ezután még velem maradsz
akár az áram végighasít rajtam
tekintetedben maradtam mozdulatlan

pillantásod magával rántott
a szívemből egy darabot kivágott
érzem lassan elhagy a méreg
mint madár tollat úgy ereszted szélnek

újra lobbannak az elnyomott vágyak
a haragos percek semmivé válnak
az érzelmeink összefonnak
szétszakadni lehet sosem fognak