Hányinger

a város lassan össze dől
neked eleged van már mindenből
az agyát játssza mindenki
nem segíthet rajtuk semmi

én itt vagyok és remélek
a jég hátán is megélek
nem kell ahhoz társaság
hogy jól érezd magad manapság

áramlik a vénában
egyedül vagy egy világban
és amikor felébredsz
ugyan ennyit érezhetsz

ők a jéghegy csúcsán járnak
rád tovább már nem várnak
a távolból elnézel
oda hová nem mész el

neked jó ahol vagy
ezért mindenki békén hagy
a város most már romokban
egyedül vagy lent a porban

a napok évek eltelnek
a kezeid már remegnek
az élete már céltalan
ezért vagy oly nyugtalan

egyre lejjebb süllyedtél
fel soha nem is emelkedtél
a megszokás már nem hajt
könnyen kezeled a zűrzavart

néha belegondolsz még
az élet volt a kép
csak egy múló pillanat
az utú kornak semmi nem maradt