Hányinger

az első percben egy testet látok
a másodikban egy fény fele szállok
a harmadikban közelebb érek
utoljára még vissza nézek
a fénynek fénye vakító
a test látvány csábító
hirtelen döntésképtelen lettem
belém hasított mit is tettem
önmagam gyilkosává váltam
de hirtelen felindulásból csináltam
hirtelen a fény távol
alattam a föld lángol
boldogságot nem érzek
úgy érzem hogy elégek
árnyak lesnek a sötétből
nem értek semmit az egészből
már a lángok nyaldosnak
erős karok hirtelen markolnak
fény és lángot már nem látok
nem zuhanok és nem szállok
mikor a szemem kinyílik
csupán egy lámpa fénylik
fekszem egy fehér ágyon
és a kórtermet látom
körülöttem emberek
akik hozzám beszélnek
kérdezik hogy hogy vagyok
szemem csukódik vissza alszok